I put my hand into a beehive (2019)

Budapest Gallery
Curator: Flóra GADÓ
Graphic design: Flóra PÁLHEGYI
Photos: Tamás JUHÁSZ
On view between 16. July - 25. August, 2019

In his current exhibition Gideon Horváth, winner of Balkon Contemporary Art Magazine’s fifth
Inside Express Award, continues his research on the ecological crisis. The artist’s answer to the
various apocalyptic narratives is to focus on the here and the now. He argues, that in order to
face the presence of the climate catastrophe, we have to unlearn our previous approach towards
our environment. Gideon Horváth’s works address this process of unlearning and rearranging our
existing knowledge, in order to find new, emotional standpoints from where we can perceive our
surroundings.

The installation created by Gideon Horváth in the Studio Gallery was a unique environment in
which through the combination of different materials (sand, aluminum, beeswax) the artist created
a hybrid space. The decaying structures here invited us to connect with our environment without
the presence of a narrative and to focus, instead, on a sensual, tactile presence guided by playful
adventurousness. The installation suggested that instead of apocalyptic visions and ecological
grief we should experience a fresh, personal connection in understanding our immediate
environment. This way we have the possibility to escape alienation and instead focus on action
and on experiencing inevitable change.

The exhibition at Budapest Gallery continues this line of thought: the artist pairs different human
and non-human materials and examines the question of how, if we look at them from the new
position elicited by climate change, we can rethink everyday objects, forms and materials that
surround us. The objects in the exhibition present an intuitive approach, which highlight the
importance of our emotional attitude towards our environment. In addition, the medium of video
also plays an important part: we see empty cages and paddocks in a zoo, where the emphasis is
on man-made environments which we think of as looking “authentic” for animals. The videos draw
our attention to the absolutism of the human viewpoint and present the zoo settings as some kind
of liminal place where the aesthetization of the environment and the arbitrary selection of species
create an unusual atmosphere.

Budapest Galéria
Kurátor: Gadó Flóra
2019.07.17.-08.25
Fotók: Juhász G. Tamás
Grafikai arculat: Pálhegyi Flóra

Horváth Gideon, a Balkon Kortárs Művészeti Folyóirat Insider-díjának nyertese önálló kiállításában
folytatja megkezdett kutatását az ökológiai válsággal kapcsolatban. A művész saját válasza a
különféle apokaliptikus narratívákra vonatkozóan az itt és mostra való koncentrációra irányul, és
amellett érvel, hogy ahhoz, hogy szembenézzünk a klímakatasztrófa nyomasztó jelenlétével,
újra kell tanulnunk milyen is a viszonyunk a környezetünkhöz. Horváth Gideon munkái erről az
újratanulásról, az eddigi tudásunk átrendezéséről szólnak, amin keresztül újfajta, érzelmi
kapcsolódási pontokat kíván kialakítani a körülöttünk lévő világgal.

A Budapest Galériában látható kiállításon a művész különböző emberi és nem emberi,
természetes és mesterséges anyagok párosításán, az ezekből készült hibrid objekteken
keresztül világít rá arra, hogy a körülöttünk fellelhető, mindennapjaink részévé vált tárgyak,
anyagok, formák sőt élőlények hogyan értelmezhetőek újra, ha a válság által előidézett
pozícióból tekintünk rájuk. A tárlat két domináns anyaga a méhviasz, ami a természet
kiaknázásnak alapvető szimbólumaként értelmezhető, illetve a komoly környezetszennyezéssel
előállított, több száz év alatt lebomló alumínium. Bár ezek első látásra ellentétesnek tűnnek
egymással, valójában a méhviasz mindenhez hozzáragadó, nyúlós anyagisága párhuzamba
állítható az alumínium számos helyen felbukkanó, „ragadós” karakterével. Az ezekből alkotott
táblák, amelyek végigvonulnak a kiállítótéren (Kaptár, Rituálé, Kétéltűek, 2019), egyszerre
idézik fel természetbúvárok privát gyűjtéseit, szemléltető tablókat vagy rejtélyes fosszíliákat,
amelyeken az ismerősnek ható, mégis kissé szokatlan formák az eddig biztosnak vélt
tudásunkat bizonytalanítják el. A táblák taktilis minősége arra is bátoríthatja a látogatót, hogy
megsimítsa, megérintse a tárgyakat.

Emellett központi szerepet kap a kiállításon a videó médiuma is: többnyire üres állatkerti
kifutókat, ketreceket láthatunk, ahol a hangsúly arra az ember által megalkotott tájra,
környezetre helyeződik, amit az állatok számára „autentikusnak” képzel el. A videók (Kifutók és
egyéb tájak sorozat, 2019) felhívják a figyelmet az emberi nézőpont kizárólagosságára és az
állatkerti helyszíneket valamiféle átmeneti térként mutatják be, ahol az élőhelyek esztétizálása
és egyben a terek esetenkénti lepusztultsága kelthet furcsa légkört. Állatokat és embereket
ritkán látunk a műveken, a videók azokra az apró részletekre hívják fel a figyelmet, amelyeket
gyakran észre sem veszünk. A rendszerező folyamatok emberközpontúságát és önkényességét
támasztja alá a fajok relatíve kis területre szűkített, sűrített szelekciója is. Az állatkertekben
található teljesen különböző flóra és fauna egy fiktív világot hoz létre, ahol egymás mellé kerül

Dél-Amerika és Afrika, Európa és Ausztrália. Az üres kifutók, ketrecek és egyéb állatkerti
életterek noha mindig egy konkrét helyet próbálnak megidézni, valójában egy ilyen formában
sosem létező, képzeletbeli teret hívnak elő.
A kiállításon látható tárgyak és videók valamilyen módon mind a tudományos és személyes
megőrzés folyamatára világítanak rá és ismert anyagokat, helyszíneket próbálnak újfajta
nézőpontból bemutatni. A kiállítás utolsó terében látható vetítés (Rajzás, 2019) az állati
percepció jelenségével foglalkozik: az ismert, ütközést megakadályozó üvegfelületekre
ragasztott madárformájú matricák mozdulnak meg kissé ironikus módon, madarak rajzását
eszünkbe juttatva. A felvételek szintén az állatkertben készültek, rávilágítva a tér kettősségére,
ahol egyszerre találkozhatunk az ott élő és őrzött állatokkal és a véletlenül odarepülő
madarakkal, akiket védeni kell az ütközésektől.

Donna Haraway két alapvető fogalma, a „tentacular thinking” (tapogatózó gondolkodás) és a
„chthulucene”, amelyet a szerző a Staying with the Trouble: Making Kin in the Chthulucene
(2016) című könyvében fejt ki, az az elméleti keretrendszer, amely szorosan kapcsolódik a
kiállításhoz. Haraway chthulucen fantázianevű jövőbeli földtörténeti korszakában a
klímakatasztrófa menekültjei „rokonulnak” egymással és alakítanak ki egy új világot. A
kiállításon látható művek ebből kiindulva különböző élő és élettelen lények egymással való
közösségét hangsúlyozzák és egy olyan intuitív hozzáállást mutatnak be, amely a
környezetünkhöz való érzelmi alapú kapcsolódás fontosságára hívja fel a figyelmet. Horváth
Gideon amellett érvel, hogy különösen fontos egy ilyen fajta elmélyült, érzelmi alapú stratégia
az ökológiai válság idején, az intellektuális és tudományos értelmezés mellett.