FAUN REALNESS (2021)

Curated by Flóra Gadó
Consultation: Kata Dóra Kiss
7 January - 5 February, 2021
ISBN Gallery, Budapest

Artist talk video

In his solo exhibition, Gideon Horváth experiments with the contemporary representation of the mythological figure of the faun. The faun’s persona in this interpretation is a marginalized, exiled figure because of his queerness. He lives through situations of hiding, adaptation and blending in but he also embarks on an emancipatory process to strengthen his identity. Horváth’s project is inspired by his own experiences of being queer in Hungary. Through this persona he shows how the notions of hypersensitivity and defense can turn into a liberating power. The intensified mindset of the bacchanalias is also present throughout the exhibition. Matters, senses, forms and figures blend together in this state of ecstasy which we can experience through the ever-changing mass of the beeswax.

At first, the exhibition’s title seems like a paradox. It’s statement is already absurd: it talks about the realness of a mythological creature, but another meaning of the word realness is important too. It refers to a certain subculture which is visible for example in Jennie Livingston’s documentary, Paris is Burning (1990). Realness is a key notion in the drag balls frequented by the LGBTQ community of the 1980’s New York. It means how “real” the participants can perform the traditionally accepted heteronormative ideals of a white man or a woman. One of the characters, Venus Xtravaganza’s famous quote also appears in the exhibition: “Touch this skin, honey! You just can’t take it”. However, in the exhibition this realness appears in an ironic, subverted way: something which we cannot reach. The faun could never fully adjust to or blend into the so-called “normal” world. He will always be an outcast, someone “un-real”. For the artist the faun is nevertheless quite real.

In the exhibition we encounter how the faun gradually awakens to his true self. By taking advantage of his hypersensitivity and making kin with the other living entities of his world that he feels drawn to (Donna Haraway) he reaches a state of constant becoming. We can observe the phases of this evolution through the narrative presented by the different objects of the exhibition. From the first rage of the faun who is deprived of his genitals (The mutilated faun) through the figure of a more enthusiastic faun (Faun with a hard on looking into the advanced future) we arrive to him being in a sensual climax (Ecstatic faun). On the self-portraits, the artist and the mythological creature blend together through a performative gesture. The mask which we could see in these photos is also present as the closing gesture of the exhibition: it appears on its own, without its bearer so that anybody could imagine it being their own mask.

The exhibition is linked to queer theory and notably to queer ecology in several ways. The deconstruction of a binary worldview, questioning heteronormativity as a normalcy, overwriting the dichotomic worldview of nature-culture, human-nonhuman becomes crucial through the figure of the faun. This interest was already present in Horváth’s previous project which he presented in Glassyard Gallery Budapest. In the series called Deviation finds a way, he analyzed situations from the animal world in which the species move beyond the binary opposition of male and female. Meanwhile the artist was not only inspired by such contemporary queer theorists like Paul B. Preciado, but he was also heavily influenced by the internalized homophobia and sexism experienced in everday life. This is visible in some cases as engravings in the wax (eg. “straight looking”).

The dominant matter in the exhibition – similar to Horváth’s previous works – is beeswax, which represents hybridity and fluidity. The artist understand it as a special kind of queer ecological material. It appears as a hypersensitive, constantly changing and sensual matter, which can either reveal delicate details or become uncontrollable and wild. This uncanny, tactile, body-like material appears in the exhibition in various ways and forms: it sticks and stays everywhere, slowly encompassing the space, encouraging us to touch it while never staying the same. Much like the faun himself, who finally finds his true self in a constant becoming state letting go of the abusively binary worldviews.

A faun (önarckép, 2021)

The faun (self portrait, 2021)

Horváth Gideon önálló kiállításában a görög mitológiából ismerős faun mitologikus alakjának kortárs megjelenítésére tesz kísérletet. Ebben az értelmezésben a faun personája egy elnyomott, számkivetett alak, aki másságából fakadóan egyszerre éli meg a rejtőzködés, alkalmazkodás, idomulás helyzeteit, valamint egy emancipatorikus folyamat során identitásának megerősítését. Horváth eddigi legszemélyesebb műegyüttesében így válik a hiperérzékenység és a védekezés gesztusa egyfajta felszabadító erővé, amely szorosan összefügg a faunhoz kapcsolódó másik fő asszociációval: a bacchanáliák felfokozott tudatállapotával. Ebben az eksztázisban olvadnak össze és egymásba anyagok, érzetek, formák és alakok, amit a méhviasz folyamatosan változó masszája által tapasztalhatunk meg.

A kiállítás címe elsőre paradoxonnak hat. Egyszerre tesz egy olyan állítást, ami már önmagában abszurd: egy elképzelt, mitológiai lény valóságáról beszél, ugyanakkor a „realness” kifejezésnek egy másik értelmezése is fontossá válik. Arra a szubkulturális közegre utal, ami például Jennie Livingston Paris is Burning című dokumentumfilmjében (1990) válik hangsúlyossá. A filmben bemutatott, az 1980-as évek New York-jának LMBTQ közegében tartott drag „bálok” egyik kulcsfogalma a realness, azaz, hogy mennyire valóságosan tudják performálni az ott előadók a társadalmilag elfogadott heteronormatív női vagy férfi ideált egy-egy verseny során. Az egyik szereplő, Venus Xtravaganza elhíresült idézete is feltűnik a tárlatban: „Touch this skin, honey! You just can’t take it!”. Horváth Gideon kiállításában azonban ez a „valóság” ironikusan, kifordítva jelenik meg, mint amit nem lehet elérni: a faun sohasem tud teljes mértékben igazodni a „normálisnak” tartott világhoz vagy beolvadni abba, mindig kívülálló, azaz „nem-valóságos” marad. A művész számára a faun azonban mégis egyértelműen létezik.

A kiállításon a faun fokozatos öntudatra ébredésének lehetünk tanúi, aki saját és környezete másságából inspirálódva, felfokozott érzékenységét javára fordítva és azt rokonítva világának más létezőivel (Donna Haraway), egy folyamatos alakuláson megy keresztül ( „constant becoming”). Ennek során nem valamivé válik, hanem magát a változást éli meg állandó és szükséges állapotként. Ezeket a fázisokat, mint egyfajta fejlődéstörténetet, a kiállítás különböző objektjein és installatív elemein követhetjük végig: a nemi szervétől megfosztott fauntól kezdve (A megcsonkított faun), a bizakodó faun alakján keresztül (Álló faszú faun tekint a megelőlegezett jövőbe) a lény önfeledt eksztázisáig (Mámoros faun), kiegészülve a beolvadás és a szembenézés motívumaival. A térben látható egyéb lények, állatok, növények és testrészek pedig valamilyen módon mind a faun alakváltozatai. A barlangi olm (vakgőte), a denevér, a fügék és fügefalevelek vagy nyelvek különböző szinteken reprezentálják tehát a faunt (és a bacchanália erotikus, izgatott állapotát), hogy végül a művész önarcképein, egy performatív gesztus által egybeolvadjon az alkotó és a mitológiai alak. A fotókon látható maszk is megjelenik a kiállítás lezárásaként: önmagában, viselője nélkül, bárki sajátjának érezheti, ahogy a cseppkőszerű képződményekkel teli törött tükörben is önmagunkkal nézhetünk szembe.

A kiállítás sok szálon kapcsolódik a queer elmélet és azon belüli is a queer ökológia mint kritikai irányzat főbb kérdésfelvetéseihez: a bináris világnézet dekonstrukciója, a heteronormativitás mint alapállapot megkérdőjelezése, a természet és kultúra, emberi és nem emberi dichotómiák felülírása válik hangsúlyossá a faun alakján és a hozzá kapcsolódó szimbólumokon keresztül. Ez az érdeklődés már megjelent Horváth legutóbbi, a Glassyard Galériában bemutatott műveiben is: a Deviation finds a way című műegyüttesében olyan jelenségeket elemzett az állatvilágból, melyek túllépnek a hím-nőstény bináris ellentétén. A művészt eközben nemcsak az olyan kortárs queer elméletek inspirálták, mint például Paul B. Preciado szövegei, hanem a mindennapokban tapasztalt internalizált homofóbia és szexizmus jelenléte is, amelyek nyomai pár esetben a viaszmunkákba belekarcolva jelennek meg („straight looking”).
A kiállítás meghatározó anyaga Horváth legutóbbi munkáihoz hasonlóan ismét a hibriditást jelképező méhviasz, amely ebben az esetben számos többletjelentéssel is gazdagodik. Horváth a queer ökológia anyagaként értelmezi elsősorban. Egy hiperérzékeny, folyamatosan változó, fluid és érzéki matériaként jelenik meg, amely egyszerre képes a legapróbb részleteket feltárni vagy akár irányíthatatlan és vad is lenni. Ez a taktilis, testszerű anyag a kiállításon különböző módokon, formákon keresztül jelenik meg, mindenhol ott van: behálózza és áthatja a teret, tapintásra ösztönöz és közben sosem marad ugyanolyan. Ez a folyamatos változás, alakulás és önmagára ébredés válik a Faun realness fő témájává.

Vigyorgó faun (önarckép, 2021)

Grinning faun (self-portrait, 2021)

photos: Dávid Bíró, Zsuzsanna Simon, Gideon Horváth