Decaying structures have a sweet smell (2019)
Stúdió Gallery
2019.05.24.-06.06.
Curator: Gadó Flóra
ENG
How could we imagine the Big Bang? Ever since the universe had started expanding, solar systems, animal species, crystals, economic and ecological systems are constantly formed. If we look at the ~4,56 billion year old Plant Earth’s life, as our textbooks do, in the form of a spiral, then we’ll see humanity as a tiny dot at it’s tip. We have been steadily spreading for 200 thousand years, while constantly dreading the nearing end.
We are constantly fantasizing about the end. We visit the apocalypse as disaster tourists. Overflown oceans, forests in flames are closing in on us, while scared animals run for their life in the illustrations of the prophetic articles on our Facebook feed. We have to live with the narrative of collective guilt since the invention of the steam-engine. Anthropocene! The age of humanity’s atonement! Instead of fossil fuel we charge our vehicles with electricity, maybe we’ll be quicker than climate catastrophe. But the steep arc of the Anthropocene-narrative drags us with itself. We have lost our way on the spiral, we speed up too much, we fly off course.
What will the end of the world be like? It will arrive with fireworks, with the thunder of the seven trumpets. Never-before-seen landscapes, species, climates and countless other totally unknown phenomena will erupt over the nuclearly glowing, not yet cold remnants of capitalism. How can we even imagine the world’s ending? We live paralyzed, bearing on our shoulders the responsibility of an entire species, deprived of our ability to act. While our eyes are fixed upon the evermore blinding end of the unfathomable narrative, the crumbling and decaying systems surrounding us slowly start to give off a sweet smell.
Stúdió Galéria
2019.05.24.-06.06.
Kurátor: Gadó Flóra
HUN
Hogyan lehetne elképzelni az Ősrobbanást? Mióta a világegyetem tágulni kezdett, Naprendszerek, állatfajok, ásványok, gazdasági és ökológiai rendszerek keletkeznek szüntelenül. Ha a ~4,56 milliárd éves Föld életét – tankönyveink példája szerint – egy spirálként képezzük le, az emberiséget csupán egy apró pontként láthatjuk annak legvégén. Kétszázezer éve rendületlenül terjeszkedünk, miközben folyamatosan rettegünk a végtől.
Folyamatosan a végről fantáziálunk, katasztrófaturistaként látogatunk az apokalipszisbe. Kiáradt vizek, lángoló erdők zárnak közre, miközben Facebook feedünket riadt állatok lepik el a profetikus hangvételű tudományos cikkek illusztrációin. A gőzgép feltalása óta húzódó kollektív bűntudat lerázhatatlan narratívájával kell együtt élnünk. Antropocén, az emberiség bűnhődésének kora! Fosszilis üzemanyag helyett elektromosságot töltünk járműveinkbe, talán gyorsabbak leszünk, mint a klímakatasztrófa. De az antropocén-narratíva meredek íve magával ránt. A spirálon tévútra tértünk, túlgyorsulunk, leröppenünk a pályáról.
Milyen lesz a világvége? Harsonaszóval, tűzijátékkal érkezik majd meg. A kapitalizmus sokáig nukleárisan izzó, ki nem hűlt helye fölött soha nem látott tájak, fajok, éghajlati viszonyok és megannyi kivétel nélkül ismeretlen jelenség robban majd szerteszét. Hogyan is képzelhetnénk el a világvégét? Paralizált állapotban, egy egész faj felelősségét a vállunkra véve, a cselekvőképességtől megfosztva élünk. Miközben dermedt tekintetünk a befogadhatatlan narratíva egyre vakító vége felé fixálódik, a körülöttünk omladozó és pusztuló rendszerek lassan édeskés illatot árasztanak.
Horváth Gideon munkásságának meghatározó részét képezi az ökológiailag elkötelezett nézőpont. A Stúdió Galériában két hétig látogatható environement-installáció is hasonló antropocén-kritikus elméletekből merítkezik, amelyek részben korábbi munkái alapjait is erősítették (Donna Haraway, T. J. Demos).
